Mostani bejegyzésem egy olyan témát érint, ami évek óta a legnagyobb nehézséget okozza számomra az iskolai fejlesztő munkában. Apropója egy mai levél, melyet az egyik édesanyától kaptam. De említhetném egy másik szülővel folytatott telefonbeszélgetésem, egy harmadikkal lezajlott fogadóórát stb. stb. Minden napos problémáról van ugyanis szó: a sorozatos egyesekről a felső tagozatban.
A hozzám járó gyerekek zöme 3. osztályos kora körül kap szakvéleményt. Addig prevenciós fejlesztést kap, vagy egyszerűen a tanító néni korrepetálja, a szülő gyakorol vele otthon. Az első visszaesés tehát a harmadik évfolyamon jelentkezik, amikor a tananyag már hosszabb lélegzetű, az olvasást, írást, számolást alapkészségként használó gyerekre méretezett. Sokat kell olvasni, sokat kell írni, és mindeközben érteni is, amit csinál.
Ekkor lehet először jelentősebben lemaradni a kortársaktól.
Az ilyenkor megszülető szakvélemény azonban még nagyon jókor érkezik:
- a fejlesztőpedagógus az alapkészségek fejlesztését egy olyan életkorban kezdheti meg, amikor ezek még jól fejleszthetőek,
- a tanító nénik még toleránsabbak a problémával szemben, mert nem sürgeti őket annyira az idő. Ugyanazzal az osztállyal vannak, tehát meg tudják oldani, hogy egy-egy lemaradó gyerek a következő tanórán fejezze be a munkáját. Van lehetőségük egyéni korrepetálásra. Szorosabb kapcsolatot ápolnak a szülőkkel, így ismerik a család nehézségeit a gyermek tanulásával kapcsolatban, és pozitívan értékelik az otthoni erőfeszítéseket, ezáltal megértőbbek a gyerekkel.
- az alsóban még az alapfunkciók megerősítése a cél, a gyerekek sokszor ismételnek, és számos tanulásmódszertani segítséget kapnak a tanítótól az önálló munkavégzéshez.
- a munkafüzetek nagyon hasonló algoritmus szerint épülnek fel, a gyerekek rátanulnak, hogy mit várnak el tőlük az egyes feladattipusokban.
Ebben a kedvezőbb klímában szerencsére néhány tanítvány nehézsége (feltéve, hogy nem súlyosabb zavar volt a háttérben), rendeződik a felső tagozatra.
De a csoportomba ekkor lépnek a helyükre azok, akiknél az ötödik osztályban derülnek ki a nehézségek. Ők azok, akik elég okosak ahhoz, hogy eddig remekül - és szinte észrevétlenül - kompenzálták a hiányosságaikat, de a felsőben hirtelen megnövekedett tananyag, és a változó feltételrendszer miatt, ezt már nem bírják energiával.
Felső tagozatban a fejlesztő egy folyamatos dilemmával találja szembe magát:
- fejlesszen vagy korrepetáljon?
Az első a dolga, a másodikhoz nem is ért, mégis a gyerek fényévekkel távolodik a tananyagtól, és az idő sürget. Jönnek a rossz jegyek csőstül. Elégedetlen a tanár, ideges a szülő, a gyerek önbizalma a béka feneke alatt.
Korrepetálás vagy van, vagy nincs az iskolában, az utóbbi években inkább ez utóbbi a jellemző.
Ekkor aztán bedobja magát a fejlesztőpedagógus is, különösen, amikor már szorít a hurok. Próbálkozunk tanulásmódszertani segítséget adni, de ha kell, korrepetálunk némileg fejlesztősre véve a figurát. Legutóbb például kémiai alapfogalmakból készítettem a lerobbant csapatnak egy szünet alatt memory játékot, így hirtelen megint megügyesedtem a rég feledett endoterm és exoterm folyamatokban :)
Legutóbb egy konferencián az egyik főiskolai tanár előadó is azt emlegette, hogy sajnos szinte törvényszerű a hetedik-nyolcadik osztályban elkövetkező mélyrepülés. Én is ezt látom.
Ott már olyan erős a külső kényszer, jön a felvételi, hogy a tanóra már ennek a szemléletnek a jegyében telik. Szó sincs és idő sincs a differenciálásra, mindenki egyformán egyformát, aki bírja, bírja, aki nem.....
Igaz: a felvételi mindenkinek egyforma, a verseny kiélezett. Vagy nem? Hiszen alig van gyerek! Az iskolák lasszóval halásszák őket, hogy megmaradhassanak az osztályok.
Leszámítva a jó nevű elit gimnáziumokat, nem feltétlenül igaz, hogy mindenhová nehéz bekerülni.
Így még fontosabbá válhatna az, hogy a gyerek-szülő-tanár-fejlesztőpedagógus közös megbeszélése alapján szülessen meg a döntés, hová kerül a gyerek. Ha ezt reálisan sikerül meghozni, akkor talán több lehetőség adódik, hogy ennek a közös döntésnek megfelelően készítsük fel a gyereket a továbbtanulásra.
A kulcsszó az egyéni differenciálás: a tanításban, a pályaválasztásban, a gyermekkel való bánásmódban. Csak így lehet elérni, hogy ne csússzon le a felső tagozat végére.
Ez persze nem oldja meg teljesen a problémát, hiszen nem fog a gyerek könnyebben tanulni. De a közös cél érdekében talán tud még mozgósítani maga is nagyobb energiákat, illetve érzi a szándékot a többi fél részéről is.
A tanulási zavar és a tanulási nehézség nem egyedül a gyerek problémája. Sajnos ez az állapot mindenkitől sokkal nagyobb erőfeszítést kíván, mintha a gyerek könnyen tanulna.
Sosem lehet őket igazán magukra hagyni a tanulásban. A szülőnek kísérnie kell őt, mellette lenni, struktúrálni az idejét és a munkáját.
A gyerek erre nem képes. Fogalma nincs arról, hogyan tanuljon, és ha nehezen olvas, akkor még eszköze sincs rá.
Ezért a szülő és a pedagógus sose a gyerek életkora szerint határozza meg a segítség fokát és mennyiségét, hanem a gyerek tanulási állapota szerint. Ha nem tud olvasni, fel kell neki olvasni a tankönyvi szöveget. Ha a szövegértés károsodott, el kell magyarázni. Ha az emlékezettel van gond, több csatornát behozva, többszörös megerősítéssel segíteni a bevésést. (auditiv, vizuális, mozgásos stb.)
Valami majd csak beválik, érdemes kísérletezni. Ha van fejlesztőpedagógus, tud konkrét ötletekkel is segíteni, hiszen a részképesség vizsgálatok kirajzolják a gyerek kognitív profilját.
Ez nagyon megterhelő, egy ember nem is bír vele. Muszáj elfogadni a szülőtárs, a nagyszülők, rokonok, ismerősök (ha ők nem csatasorba állíthatók: korrepetitorok) segítségét, és beosztani a feladatokat.
Együttműködni, ahogy jó esetben együttműködik a gyerek érdekében az iskolában is a fejlesztőpedagógus, a tanító a tanár, a napközis kolléga stb.
Kemény évek ezek, de később meg van az eredménye.
A pedagógus részéről is többletmunkával jár az egyéni bánásmód szerinti oktatás. De többlettel jár az is, ha a gyerek megbukik. Azzal is van macera.
Nagyon hiszek abban, hogy az első rossz jegyek megjelenésekor már induljon el a szaktanár és a szülő között is a kommunikáció, hiszen a gyors beavatkozás a rossz jegyek halmozódásának is elejét veszi. Ez a közös gondolkodás jó lehet arra is, hogy feltárják a gyerek erős oldalát, és arra támaszkodva kérje a pedagógus számon a tananyagot, lehetőleg gyakrabban és kisebb lépésekben.
Természetesen nem elhanyagolható tényező maga a gyermek, akinek szintén nagy szorgalommal kell tanulnia, mindig többet, mint társainak. De sok sikertörténet jelzi, hogy így együtt, van ennek értelme!
