A tanulási nehézséggel küzdő gyerekek tanórai megsegítése

A fejlesztőpedagógus munkája nem lehet eredményes, ha nem team munkában valósul meg. Igazán akkor tudunk segíteni a tanulási nehézséggel, zavarral küzdő gyermeken, ha együttműködünk magával a gyerekkel, szüleivel és többségi tanítóival.

A team munka nálunk az ún. Segítő team működtetésével valósul meg: ez egy olyan csapat, melyben a gyerek érdekében együtt dolgoznak a szakemberek (fejlesztőpedagógus, utazó gyógypedagógus, iskolapszichológus, gyermekvédelmi szakember, családgondozó, védőnő, osztályfőnők, érintett szaktanárok, napközis nevelő). Tehát egy-egy tanuló kapcsán minden érintett fél együttműködése vezet a leghatékonyabb segítséghez.

A nálam fejlesztett gyerekek többsége már szakvéleménnyel rendelkezik, melynek javaslati részében egyértelműen megfogalmazott a lemaradás mértéke, annak területei és a segítségadás módja. Ma a törvényi rendelkezések lehetővé teszik, hogy az iskola a szakértői véleményben leírt javaslat alapján mentesítő határozatot hozzon, azaz előírja az egyéni bánásmód, egyéni haladás lehetőségét, esetleg résztantárgyak, vagy egész tantárgyak osztályozása alóli felmentését.

A különböző szakértői bizottságok ( a Nevelési Tanácsadó március 1-től, mint Tankerületi Szakértői Bizottság szintén szakértői véleményt készít) változatos javaslatokat szoktak megfogalmazni a gyerekekkel szembeni bánásmódra vonatkozóan. Ezek az eltérések a vizsgáló hely szerint, a vizsgáló személy szerint és természetesen a vizsgált gyerekek egyedi problémája szerint némileg eltérhetnek egymástól.

Egyben azonban hasonlítanak: a többségi pedagógus (osztálytanító, szaktanár) felé is megfogalmaznak ajánlásokat, hiszen ezt számukra törvényi előírás és lehetőség is.

Sokszor tapasztalom, hogy az osztályban dolgozó kollégák számára a szakvélemények nem teljesen érthetőek, nehezen tudják mindennapi munkájukra lefordítani. Szívesen segítenének a gyerekeknek, csak épp nem tudják hogyan. Ezért talán nem haszontalan, ha megosztok néhány ezzel kapcsolatos gondolatot.

A tanulási nehézséggel küzdő gyermekek többsége lasabban sajátítja el a tananyagot. Sérült az ingerfeldolgozás bemeneti rendszere: nem megfelelő vagy az észlelés, vagy a megértés, vagy a tárolás. Ez azt jelenti, hogy nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt az erős oldalát, ahol az információ nagyobb eséllyel eljut hozzá, és meg is marad a fejében. Az erős oldal használata nagyobb sikerélményhez juttatja, kompenzálhatja a nehézségeket, miközben természetesen a fejlesztő foglalkozásokon zajlik a gyenge oldalak fejlesztése.

Tehát, ha egy gyerek vizuálisan gyenge, nehezen olvas, a látott ingereket nem tudja megjegyezni, de jól tanul hallás útján, akkor ne habozzunk őt ezzel megsegíteni. A szöveget olvassuk föl számára, kérjük meg erre a szülőket is. Ha nagyobb osztálylétszámnál gondot okoz ez számunkra, használjuk ki a tanulópárban rejlő lehetőségeket: mindkét félnek hasznos, annak a tanulónak is, aki segít és annak is, akit segítenek.
Volt olyan tanítványom, - egy diszlexiás kislány -, aki miután egyest kapott a szövegértő dolgozatára, ugyanazt a szöveget egyszer meghallgatva, 100%-ban helyes választ adott a kérdésekre ( amit szintén felolvastam neki). Kérdés, hogy akkor az ő szövegértése most egyes, vagy ötös? Mit mértem? Ebben az esetben az önálló olvasása volt egyes, hiszen olyan gondja volt a technikai kivitelezéssel, amely nem tette lehetővé a szöveghez való hozzáférését. Ezért van diagnózisa arról, hogy diszlexiás. 

Önálló feladatmegoldásnál, dolgozatoknál tehát fel kell olvasnom a feladatokat, és meg kell győződnöm róla, hogy a gyerek megértette, hogy mit kell csinálnia. Ez megint csak nem lehetetlen, hiszen az osztályban biztos van jópár olyan gyerek, akinek ez jól jön, belőlük szervezhetek egy csoportot, akik meghallgatják a feladatot, míg az ügyesebbje ezt önállóan elvégzi.

A dolgozatok esetében a legtöbbször azzal a megoldással találkozom, hogy a fejlesztésre szoruló tanuló is ugyanazt a dolgozatot kapja,mint a többiek, csak 
- több időt kap a feladatok megoldására, pl. írhatja a szünetben, vagy a következő órán is
- néhány nehéznek ítélt feladatot a pedagógus áthúz, ezt nem kell a gyereknek megcsinálnia.

Én egyik változatot sem tartom szerencsésnek. A több időt azért nem, mert az amúgy is fáradékonyabb gyereket jobban megterheljük, mint a jobban haladó társait. Ha a dolgozat a szünetre nyúlik, a büntetés már dupla. Tehát jobb, ha kevesebb feladatot kap, annyit, amennyit ő is képes 45 perc alatt megoldani.
Ezt a megoldást azonban ne a fölös feladatok áthúzásával tegyük. Azt üzenjük vele: erre úgy sem vagy képes. Arról nem is beszélve, hogy a sok felesleges vizuális inger mennyire megzavarja azt, aki nehezen választja el egymástól a lényeges és lényegtelen dolgokat.

A megoldás a külön feladatlap szerkesztése. Macerás, de megéri. Semmivel sem kerül több időbe, mint megíratni a rosszul sikerült dolgozat javítódolgozatának a javítódolgozatát. A fejlesztőpedagógussal karöltve még könnyebb, hiszen hasznos lehet látni, hogyan érvényesülnek a fejlesztő szempontok az adott tanuló esetében. 
Az átszerkesztett dolgozat a következő módon készüljön:
- legyen világos szerkezetű! Nem szerencsés egy feladatot több alrészre bontani, ha mégis szükséges, ezek egymástól jól elkülönülten jelenjenek meg. (Előfordulhat, hogy ha a feladat a) pontja bal oldalon van, a b) pont pedig mellette a jobb oldalon, akkor a tanuló úgy halad a következő feladatra, hogy a b) pontot nem is látta.)
- az instrukciók egyszerűek és világosak legyenek, kerüljük az összetett mondatokat. Legjobb, ha lépésenként haladva kérjük számon az anyagot, nem egyszerre egy feladatban több dolgot.
- nagyobb betűmérettel segíthetjük az olvasást, hab a tortán: ha megtehetjük, nyomtassuk világoskék lapra a fehér helyett.
- döntsük el, hogy mit szeretnénk számonkérni: 
pl. ha az írásbeli összeadás technikájának elsajátítását akarom megmérni egy matematikai nehézséggel küzdő gyermek esetén, megtehetem ezt olyan összeadások feladásával is, amelyben az egyes helyiértékek összeadásakor nem kell tízes átlépéssel számolni.
- ha egy gyereknek sérültek a nyelvi készségei, akkor jobb, ha a számonkérés nem esszé jellegű feladatokkal történik. Megoldható a kösd össze, húzd alá a helyes megoldást, egészítsd ki típusú feladatokkal is. 
- ne vegyük el a magasabb osztályba járóktól sem a segédeszközöket! A matematika dobozt nem csak az első-második osztályban lehet használni, később is hasznos segítség. Minden, amit a gyerek jól tud használni, jöhet: az ujjai, a számegyenes, a százas tábla, a szorzótábla. Olvasásnál nem baj, ha  a tévesztett betűpár ott lapul a tolltartóban és bármikor rá lehet pislantani. 
- memoriternél nagy segítséget jelent, ha karikatúraszerűen egyszerű ábrákkal lerajzoljuk a verset (szép gyűjteményem van vicces rajzokból, hiszen mindenféle asszociáció megengedett.) A felmondásnál - ha szükséges- legyen előtte a rajz. Ugyanígy a "tanulós" tárgyaknál jól jön a gondolattérkép.

Sokat segíthetünk, ha figyelünk arra, hogy a nehézséggel küzdő tanulóink számára a saját dolgainak megszervezése akadályokba ütközik. Gondoskodjunk arról, hogy fel legyen írva a leckéje, akkor is, ha azon az osztályfokon ez már nem a pedagógus feladata. Itt is segíthet egy ellenőrző kérdés, vagy a barátai közül kiválasztott tanulópár.
Gyakran a felszerelés hiánya is problémát okoz, és rengetegszer panaszkodnak a szülők, hogy valójában ott volt a kérdéses könyv, füzet a táskában, csak a gyerek nem találta. Igen, ennyire rosszul tájékozódnak a saját holmijaik között is!

A szülők is segíthetnek azzal, hogy jelölik a különböző tantárgyhoz tartozó eszközöket, pl. nagy segítség, ha egy tantárgyhoz tartozó tankönyvek egyforma címkét, vagy akár egyforma borítót kapnak. 

Ne feledjük: a fentiek olvasása során egy gyámoltalan gyerek képe rajzolódhat ki előttünk. Ez csak az érem egyik oldala. A tanulási nehézséggel küzdő gyermek bizonyos dolgokban elmarad az életkorában elvárható szinttől. Ezért soha ne az életkorát, hanem a lehetőségeit nézzük. Mindegy, hogy hány éves, az a fontos, hogy azt kérjük számon, amit még meg tud tenni, ne azt, amire képtelen.
Ez áldozatot jelent, pedagógustól és szülőtől egyaránt. Ez - jobb esetben - egy átmeneti állapot, de ezzel a hozzáállással segítünk, hogy ne alakuljanak ki másodlagos, viselkedéses tünetek a gyereknél, ami állandósíthatja a nehézségeket, és megnehezíti a beilleszkedést és felzárkózást. 
Biztos ismeritek Ti is a mondást, a nyúltól senkise várja, hogy repüljön, az elefánttól se, hogy könnyedén ugráljon. Mi se várhatjuk el a gyerektől, hogy olyasmit tegyen, amire nem képes. De segíthetjük, hogy egyszer majd képes legyen rá.

Úgy látom, hogy ezt a témát befejezni nem tudom, csak abbahagyni. Később folytatom még, mert kimeríthetetlen.
Szívesen venném, hogy ha népes olvasótáboromnak van kérdése, ötlete a fentiekkel kapcsolatban, akkor feltenné kommentben. Akár konkrét eseteket is szívesen megosztok, tanuljunk egymástól!A párbeszéd híve vagyok:)

Könyvek, könyvek, könyvek 2.

Jöjjenek sorban a könyvek, amiket az utóbbi időben olvastunk és szívesen látnánk a Ti gyermekeitek kezében is!












Ma két skandínáv író tollából származó kötetet ajánlok és mindjárt az elején leszögezem, hogy egyik sem könnyű olvasmány és valószínűleg olvasóit is megosztja.

Mindkét kötetet inkább nagyobbaknak szánom, Minou szigetét 12-13 éves kortól, de a Semmi című könyvet inkább 8.osztálytól fölfelé.


Mette Jakobsen dán származású könyve nagyon különleges hangulatú. Engem nagyon magával ragadott, elvarázsolt. Van benne filozófiai eszmefuttatás, halott fiú, magányos kislány, világítótorony, néhány ember által lakott "istenhátamögötti" sziget. A látszólagos eseménytelenség mögött szenvedélyek, indulatok, érzelmek. Sok minden az életről, a halálról és az elfogadásról, megértésről. Nagyon szép könyv.

A másik mai ajánlat:

Janne Teller könyve rendkívül provokatív, nagyon fontos kérdéseket feszeget, melyről érdemes a kamaszokkal beszélgetni. Van-e értelmet bármit is tenni az életben? Mi az a dolog, aminek tényleg van értelme, értéke? Egy kamasz fiú provokálja társait ezekkel a kérdésekkel, akik válaszul elkezdik összehordani a fontos dolgok halmát. Egyre fontosabb, számukra egyre értékesebb dolgok kerülnek a halomra. Addig emelik a tétet, míg a játék már nem játék többé.

Nagyon elgondolkodtató könyv, nehéz olvasmány a felnőttnek is. Mégis úgy gondolom, van értelme elolvastatni a gyerekekkel, és még több értelme van beszélgetni velük róla. Ettől az évadtól kezdve a bábszínházi feldolgozása a Kolibriben látható, kamasz gyerekeknek, fiataloknak. Lesz miről vitatkozni, ha elolvassátok!

folyt. köv:)

Könyvek, könyvek, könyvek

Sokszor hallom a szülők szájából a panaszt, hogy nem olvasnak a gyerekek. A mai gyerekek mást és máshogy olvasnak, mint annak idején mi, és van egy csomó sajnos, aki valóban semmit sem olvas. 

Kérdés az, hogy vajon a semmit nem olvasó gyereknek olvastak-e valaha a szülei napi rendszerességgel, illetve látja-e a gyerek a szüleit napi rendszerességgel olvasni.

Nekem erről csak a saját családomban van tapasztalatom. Olvasunk, a gyerekek is olvasnak, megállás nélkül. A család apraja pedig velünk olvastat, rabszolgatartásban, mert mindig kell a következő mese, soha nem elég :) Nincs kétségem, hogy belőlük is olvasó emberek lesznek hamarosan.

Ahogy a Harry Potter őrület megmutatta 10 évvel ezelőtt, hogy a gyerekek olvasnak, csak éppen nekik való könyveket kellene a kezükbe adni. Sajnos a kötelezőktől "kivannak", mert egy árva mukkot nem értenek belőlük. 

Azért látom, hogy egyre több magyar tanár visz be a tananyagba mai modern, kortárs regényt, és ezzel szeretteti meg az olvasást a gyerekekkel. 

Gondoltam - mivel a facebookon az ismerőseim mindig szeretettel fogadták - , itt is közzéteszek néhány könyvajánlatot. Ezek a könyvek már nálunk kiállták a próbát, én is elkunyiztam őket a gyerekektől. Van, hogy alig győzöm kivárni, míg - az amúgy gyorsolvasó- fiókám kiolvassa őket.

(Szolgálati közlemény: a legjobb könyveket mindig tőled kapjuk, Titi! Soha el nem múló köszönet, a továbbiakban is számítunk rád :)

Maiak, modernek, de még sem a kommersz - a tévésorozatok világára hajazó alkotások. Szívből ajánlom annak, aki olvas, azért; aki pedig még nem, annak azért.

Utóbbi esetben érdemes elolvasni ezeket a könyveket, lelkesedésünket nem leplezve beszélni róla, majd "véletlenül" a konyhaasztalon felejteni őket.

A könyvekről csak a saját benyomásaimat írom le, hiszen a könyvesboltok oldalain olvasható a tartalom, illetve számos nagyszerű blog van, ahol részletes recenziókat lehet olvasni a könyvekről. Magam nem törekszem a babérjaikra, inkább szubjektív ajánló szeretne lenni a bejegyzés.

Jó mulatást!

Ezen túl jöjjenek hát a könyves bejegyzések ezzel a "logóval":

1. Az első ajánlat a legfrissebb élményem legyen! Egy előző bejegyzésemben már láthattátok a borítóját, akkor kezdtem épp olvasni.  Varázslatos könyv, hihetetlen fantáziával megáldott írónő tollából:

Mindjárt elsőnek nem szép tőlem, hogy nem egy egyszerű olvasmányt ajánlok. Ez a könyv inkább a nagyobbaknak szól, illetve a rutinosabb olvasóknak. Viszont lehet amolyan családi olvasmány, hiszen a szülőknek sem lesz unalmas. Engem teljesen elvarázsolt. Minden lapja meglepetés, és egészen a végéig tud még váratlan eseményt hozni, újat mutatni. A végén kicsit elsietett a megoldás, de ez nem von le az értékéből mert az utóhang szerű befejezés ismét zseniális.

12-13 éves kortól mindenkinek, gyereknek, felnőttnek egyaránt élmény!

2. Legyen akkor itt egy könyv, ami rövidebb, egyszerűbb nyelvezetű, de hasonlóképpen izgalmas, misztikus:

 Vékony kis könyv, de nagy igazságok bújtak el benne. Titokzatos, kicsit félelmetes, fantáziadús, mégis nagyon mai. Tudom, hogy film is készült belőle, nem láttam, valószínűleg nem is fogom, így csak a könyvről nyilatkozhatok: érdemes elolvasni.

Ezt már kisebbek, 10 év körüli gyerekek is értik. Én a suliban felolvasom a harmadikos és negyedikes gyerekeknek, alig várják mindig a folytatást. (Rosszul olvasnak, tehát felolvasom, így is lehet olvasót nevelni, hiszen a könyv számára is élmény - én csak a közvetítő közeg vagyok...)

Folyt.köv.

Akár mottónk is lehetne

Ide illesztem az Együtt, az Autizmussal élő Gyermekekért Egyesület plakátját. Egyszerűen azért mert gyönyörű és igaz.
Szeretném, ha minden gyerekről így gondolkodnánk, így viszonyulnánk hozzájuk. Azon kell dolgoznunk - minden szülőnek és minden pedagógusnak -, hogy mindegyikük (egészséges, beteg, autista, "diszes", stb.) képes legyen úgy repülni, ahogyan csak a legjobban tud. Úgy tanulni, ahogyan csak a legjobban tud, úgy boldogulni, ahogyan csak a legjobban tud.

Ma volt nálam egy kislány. Hozott nekem egy rajzot, mely egy lovat ábrázolt. Maga a csoda, ahogy ez a pici másodikos kislány azt a lovat lerajzolta. Sosem tudnék ilyen jól rajzolni (csak, ha őt másolnám). A ló mellé egy vers is járt, hosszan, folyékonyan mondta, beleéléssel. Múltkori találkozásunkkor énekelt is, tisztán, csillogó szemmel. Olvasni csak akadozva tud, számolni még annyira sem... Szerencsére olyan tanító néni tanítja, aki látja benne a gyönyörű pillangót! Csak remélni merem, hogy az iskola nem fogja később sem letörni a szárnyait...

Még mindig az olvasásról...

"Egy gyermek egyedül a könyvével valahol bent a lélek titkos szobáiban saját képeket alkot, amelyek minden mást felülmúlnak. Ezekre a képekre az embereknek szüksége van. Azon a napon, amikor a gyerekek fantáziája többé már nem tudja megalkotni őket, azon a napon az emberiség szegény lesz. Minden nagy dolog, ami a világban történt, először egy ember fantáziájában történt, és hogy a holnap világa hogyan fog kinézni, nagyrészt annak a képzelőerőnek a mértékétől függ, amit azok birtokolnak, akik éppen most tanulnak meg olvasni. Ezért van szüksége a gyerekeknek könyvekre. "
Astrid Lindgren


Ma olvastam a neten ezt az idézetet. Jól kifejezi a lényegét annak, ami miatt sokan aggódunk - főként a múlt heti statisztikai adatokat látva- gyermekeink jövőjéért. 

Az iskolában manapság sajnos a gyerekek közbeszédében a legritkább esetben jelenik meg a könyv, de napi szinten beszélgetnek sorozatokról és videójátékokról. Nem gondolom, hogy ezektől távol lehet, vagy kell tartani a mai gyereket, de hol az egyensúly???

Hogy ne csak papoljak, legyen itt egy könyvajánló is:

Erin Morgenstein: Éjszakai cirkusz c. hallatlanul izgalmas és végtelenül különleges könyve most itthon a kedvenc. Már belekezdtem, mielőtt a gyerkőm a végére jutott volna, alig vártam, hogy megkaparintsam!

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Erin_Morgenstern_Ejszakai_cirkusz&id=110981&type=22

Tendencia

Manapság egyre nagyobbak a nappalikban a televíziók, a könyvespolcok meg egyre kisebbek.....

Azt mondja az egyik hetedikesem: hogy olvassa el az Aranyembert, ha egy hegy leírása 30 oldal, még a fűszálak is meg vannak írva. Mondom neki, hát nem volt tv, muszáj volt leírni, hogy megjelenjen előtted a helyszín. Na, de ugyanez a tévéből egy tized másodperc alatt felfogható...

Hogy fog szegény Jókai konkurálni a hétfői sorozattal, legyen akárhány fordulat, hulla, szerelem is a műben...?!

A könyv(tár) nem kiadás, hanem befektetés...

Buta, hülye, fogyatékos???

Az elmúlt két hétben több lehetőségem volt a szülőkkel és a gyerekekkel is beszélgetni a gyerekek énképéről. Nemrégiben megkapták a félévi bizonyítványt, ez néhányuknál kicsapta a biztosítékot. Jött a félévi fogadóóra, majd újra nekilendültünk a dolgos hétköznapoknak.

Mégis ebben az időszakban benne volt a számvetés lehetősége is. Statisztikát is kellett készíteni, így én is számot vethettem azzal, hogy már megint irreálisan sok gyereket látunk el, ami nyilván nem egyeztethető össze szakmai szempontjainkkal. Okoz ez nem kevés fejfájást, lelkiismeret furdalást, hiszen pont a prevencióra jut kevesebb lehetőség, ami pedig minden lelkiismeretes fejlesztőnél prioritást élvez.

Ami viszont nagyon sok nehéz pillanatot okozott az elmúlt napokban az, hogy sok gyerek és szülő szájából hallottam azt, hogy a gyerekek magukat butának/hülyének/fogyatékosnak érzik. (Ki melyik kifejezést használta éppen.)

Elhangoztak ilyen, és ehhez hasonló mondatok:

"Én ezt nem tudom, biztos fogyatékos vagyok."

"Azért van szakvéleményem, mert hülye vagyok./Azért járok ide, mert hülye vagyok."

"Vizsgálatra kell mennem egy intézetbe, mert én hülye vagyok."

stb.

Ezek a gyerekek sajnos teljesen komolyan beszélnek. Ők tényleg ezt gondolják magukról! Ki és mi közvetíti feléjük ezt az értékítéletet? 

Azt kell mondjam, hogy a környezete: iskolája, egyes esetben a családja. Az iskola sokszor nyíltan, a család inkább burkoltan. 

Az iskolában két forrásból táplálkoznak ezek a gondolatok: először is ott vannak a gyerekek, akik nagyon kegyetlenül tudnak bánni egymással. Az a tapasztalatom, hogy nem a sikeres, jó tanuló gyerekek közvetítik a nehezebben tanulók felé ezeket a negatív jelzőket. Inkább a többi, maga is vagy a tanulásban, vagy a viselkedés területén problémával küzdő gyerek ''tapos a másikon". Sokat küzdők a fejlesztő foglalkozásokon is el-elhangzó gúnyos kacajokkal. Mennél több a probléma egy gyerekkel, annál hamarabb keresi az alkalmat arra, hogy a másik fölébe kerekedjen.

Az iskolában jellemző kompetitív, folyamatosan számon kérő, a hibát, a hiányt kereső légkör szintén nem kedvez a pozitív önértékelés kialakulásához. Elég így léteznünk az iskolában, nem is kell, hogy a pedagógus is megszólaljon. A gyerekek pontosan tudják, "hol a helyük", mennyit érnek ebben a rangsorra épülő iskolarendszerben. Sajnos az én tanítványaim azt radarozzák le, hogy ők bizony keveset.

No, de ne higgyük, hogy a pedagógus nem szólal meg! Megteszi! Bármennyi kedves, okos, hozzáértő kollégám is van, mindig van a tantestületekben néhány kakukktojás, aki a saját tehetetlenségét, elégedetlenségét ráveri a gyerekre. "IQ nuku/ te már megint nem tudod/nem tanulsz/ hülye vagy/ állj ide ki, hogy a többiek is lássák, megint nem tudtad...." sajnos olyan mondatok, amik ma Magyarországon, a fővárosban, kulturált értelmiségiek szájából csusszannak ki, valószínűleg nem sok megfontolás után.  

Egy-egy ilyen mondat a fejlesztésen hónapokig tartó kapcsolatalakítás, szeretetteli bánásmód, gondoskodás révén a lassan-lassan épülő önbizalmat a másodperc tört része alatt dönti rommá. 

Ilyenkor iszonyat dühöt tudok érezni! Minden higgadtságomra szükségem van, hogy a gyerek előtt megőrizzem annak a tanárnak a tekintélyét, akit nem tudok ezek után jó pedagógusnak tartani. 

A családban a nyílt elutasítás talán kevésbé jellemző. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a szülők megértsék gyermekük problémáját, így remélem, hogy a gyerekek nyílt leszólását talán sikerül mérsékelni. Jellemzően az apák azok, akik hangot adnak csalódásuknak, esetleg negatív minősítés mellett.

Az önbizalom alacsony szintje azonban azoknál a gyerekeknél is jellemző, ahol a nyílt kommunikáció ugyan semleges vagy pozitív, bátorító, ám a szülő közvetve, burkolt formában mégis közvetíti csalódottságát, elkeseredettségét és elégedetlenségét. Elég egy olyan ártatlannak tűnő mondat: "Most sem sikerült, pedig mennyit tanultam veled". A gyerek már zuhan is mínuszba az önértékelési skálán.

Mindig kérem a szülőket, hogy vegyék észre és dicsérjék meg gyermekük bármilyen pozitív erőfeszítését. Csak saját magához mérjék, ne hasonlítgassák más gyerekekhez, vagy saját - ki nem mondott - álmaikhoz, elvárásaikhoz. Ha a gyerek hibázik, tekintsék ezt a tanulási folyamat részének, és segítsék a gyereket, hogy ebből a hibából tanulhasson, javíthasson. 

Nem mindig egyszerű ez, hiszen az iskolában minden szülőin meghallgathatják az osztályátlagot, összehasonlíthatják gyerekük teljesítményét a többiével, és észrevétlenül már a kabátjuk alá csúszott a bizonytalanság, a csalódottság, saját önértékelésük is romokban. 

Persze a tanárok hasonlóképp állnak: a félévi értekezlet másról sem szól, csak az osztályátlagokról. Vajon kié a magasabb? Ő a jó pedagógus. Ha nem elég magas, akkor vajon rossz? Az elégedetlenebb pedagógus rögtön tételesen fel is sorolta mind, hogy hány problémás - "máshová való, gyógypedagógiai eset" miatt kénytelen ő elővezetni ezeket a rosszabb átlagokat. A sikeresebb osztályok pedagógusai együttéreznek (valószínűleg azonban inkább megkönnyebbülnek).  

Talán írtam már erről: egy teljesítmény-központú iskolarendszerben mindenki a teljesítmény nyomásában préselődik.

Mit tehetek? Harcolok minden egyes negatív megnyilvánulás ellen, bárki szájából hangozzék is el. (Ugye értjük, hogy ez nem a segítő szándékú kritikai megjegyzésre vonatkozik, hanem a pejoratív, romboló megjegyzésekre.)

Szeretem a gyerekeket, és remélem, hogy a mi kis világunkban ez érezhető, "tapintható". Nagyon bízom bennük, nagyon örülök a sikereiknek.

Nem azért teszem ezt, hogy buta, hülye, fogyatékos gyerekeknek hazudjak mesevilágot. Azért teszem, mert az én tanítványaim egytől egyig nagyszerű emberkék. Mindegyiktől tanultam már valamit. Sokszor annyira élesen, felnőtt módon látják a világot! Őszinték; van, hogy nyersek, de érdekes, figyelemre méltó személyiségek.

Igen, néha megbuknak pl. matekból, de nagyon sok egyéb kompetenciájuk van. Ügyes a kezük (vagy ügyetlen), jó a zenei érzékük (vagy rossz), jó a humoruk, értik a humort (vagy kevésbé ügyesek a társas helyzetekben), jól rajzolnak, barkácsolnak (vagy kétbalkezesek). Érdekesek, mindegyik más. Emberek, akikkel érdemes kapcsolatba kerülni. Épülök általuk, és remélem kicsit hozzáteszek épülésükhöz. 

Én sem vagyok szent, kelek bal lábbal, mérgelődök, tele a csukám időnként a gyerekekkel, magammal, az iskolával. Van, hogy ki kell nyissam a szelepet, dühöngök, óbégatok. De azért vagyok segítő szakember, hogy tudjam magam annyira kontrollálni, hogy ne a gyereket hülyézzem, hanem a saját érzéseimet közvetítsem. Ez tanulható.

Van egy nagyon nagy szerencsém: olyan munkahelyen dolgozom, ahol autonóm, független szakember lehetek, és a főnökeim sokat tesznek azért, hogy a saját önértékelésem ne csússzon mínuszba! 

Remélem, hétfőn nem arra megyek be, hogy valamelyik már megint fogyatékos!
Ezúton is üzenem nekik, hogy úgy jók nekem, ahogy vannak:)