Akár mottónk is lehetne

Ide illesztem az Együtt, az Autizmussal élő Gyermekekért Egyesület plakátját. Egyszerűen azért mert gyönyörű és igaz.
Szeretném, ha minden gyerekről így gondolkodnánk, így viszonyulnánk hozzájuk. Azon kell dolgoznunk - minden szülőnek és minden pedagógusnak -, hogy mindegyikük (egészséges, beteg, autista, "diszes", stb.) képes legyen úgy repülni, ahogyan csak a legjobban tud. Úgy tanulni, ahogyan csak a legjobban tud, úgy boldogulni, ahogyan csak a legjobban tud.

Ma volt nálam egy kislány. Hozott nekem egy rajzot, mely egy lovat ábrázolt. Maga a csoda, ahogy ez a pici másodikos kislány azt a lovat lerajzolta. Sosem tudnék ilyen jól rajzolni (csak, ha őt másolnám). A ló mellé egy vers is járt, hosszan, folyékonyan mondta, beleéléssel. Múltkori találkozásunkkor énekelt is, tisztán, csillogó szemmel. Olvasni csak akadozva tud, számolni még annyira sem... Szerencsére olyan tanító néni tanítja, aki látja benne a gyönyörű pillangót! Csak remélni merem, hogy az iskola nem fogja később sem letörni a szárnyait...

Még mindig az olvasásról...

"Egy gyermek egyedül a könyvével valahol bent a lélek titkos szobáiban saját képeket alkot, amelyek minden mást felülmúlnak. Ezekre a képekre az embereknek szüksége van. Azon a napon, amikor a gyerekek fantáziája többé már nem tudja megalkotni őket, azon a napon az emberiség szegény lesz. Minden nagy dolog, ami a világban történt, először egy ember fantáziájában történt, és hogy a holnap világa hogyan fog kinézni, nagyrészt annak a képzelőerőnek a mértékétől függ, amit azok birtokolnak, akik éppen most tanulnak meg olvasni. Ezért van szüksége a gyerekeknek könyvekre. "
Astrid Lindgren


Ma olvastam a neten ezt az idézetet. Jól kifejezi a lényegét annak, ami miatt sokan aggódunk - főként a múlt heti statisztikai adatokat látva- gyermekeink jövőjéért. 

Az iskolában manapság sajnos a gyerekek közbeszédében a legritkább esetben jelenik meg a könyv, de napi szinten beszélgetnek sorozatokról és videójátékokról. Nem gondolom, hogy ezektől távol lehet, vagy kell tartani a mai gyereket, de hol az egyensúly???

Hogy ne csak papoljak, legyen itt egy könyvajánló is:

Erin Morgenstein: Éjszakai cirkusz c. hallatlanul izgalmas és végtelenül különleges könyve most itthon a kedvenc. Már belekezdtem, mielőtt a gyerkőm a végére jutott volna, alig vártam, hogy megkaparintsam!

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Erin_Morgenstern_Ejszakai_cirkusz&id=110981&type=22

Tendencia

Manapság egyre nagyobbak a nappalikban a televíziók, a könyvespolcok meg egyre kisebbek.....

Azt mondja az egyik hetedikesem: hogy olvassa el az Aranyembert, ha egy hegy leírása 30 oldal, még a fűszálak is meg vannak írva. Mondom neki, hát nem volt tv, muszáj volt leírni, hogy megjelenjen előtted a helyszín. Na, de ugyanez a tévéből egy tized másodperc alatt felfogható...

Hogy fog szegény Jókai konkurálni a hétfői sorozattal, legyen akárhány fordulat, hulla, szerelem is a műben...?!

A könyv(tár) nem kiadás, hanem befektetés...

Buta, hülye, fogyatékos???

Az elmúlt két hétben több lehetőségem volt a szülőkkel és a gyerekekkel is beszélgetni a gyerekek énképéről. Nemrégiben megkapták a félévi bizonyítványt, ez néhányuknál kicsapta a biztosítékot. Jött a félévi fogadóóra, majd újra nekilendültünk a dolgos hétköznapoknak.

Mégis ebben az időszakban benne volt a számvetés lehetősége is. Statisztikát is kellett készíteni, így én is számot vethettem azzal, hogy már megint irreálisan sok gyereket látunk el, ami nyilván nem egyeztethető össze szakmai szempontjainkkal. Okoz ez nem kevés fejfájást, lelkiismeret furdalást, hiszen pont a prevencióra jut kevesebb lehetőség, ami pedig minden lelkiismeretes fejlesztőnél prioritást élvez.

Ami viszont nagyon sok nehéz pillanatot okozott az elmúlt napokban az, hogy sok gyerek és szülő szájából hallottam azt, hogy a gyerekek magukat butának/hülyének/fogyatékosnak érzik. (Ki melyik kifejezést használta éppen.)

Elhangoztak ilyen, és ehhez hasonló mondatok:

"Én ezt nem tudom, biztos fogyatékos vagyok."

"Azért van szakvéleményem, mert hülye vagyok./Azért járok ide, mert hülye vagyok."

"Vizsgálatra kell mennem egy intézetbe, mert én hülye vagyok."

stb.

Ezek a gyerekek sajnos teljesen komolyan beszélnek. Ők tényleg ezt gondolják magukról! Ki és mi közvetíti feléjük ezt az értékítéletet? 

Azt kell mondjam, hogy a környezete: iskolája, egyes esetben a családja. Az iskola sokszor nyíltan, a család inkább burkoltan. 

Az iskolában két forrásból táplálkoznak ezek a gondolatok: először is ott vannak a gyerekek, akik nagyon kegyetlenül tudnak bánni egymással. Az a tapasztalatom, hogy nem a sikeres, jó tanuló gyerekek közvetítik a nehezebben tanulók felé ezeket a negatív jelzőket. Inkább a többi, maga is vagy a tanulásban, vagy a viselkedés területén problémával küzdő gyerek ''tapos a másikon". Sokat küzdők a fejlesztő foglalkozásokon is el-elhangzó gúnyos kacajokkal. Mennél több a probléma egy gyerekkel, annál hamarabb keresi az alkalmat arra, hogy a másik fölébe kerekedjen.

Az iskolában jellemző kompetitív, folyamatosan számon kérő, a hibát, a hiányt kereső légkör szintén nem kedvez a pozitív önértékelés kialakulásához. Elég így léteznünk az iskolában, nem is kell, hogy a pedagógus is megszólaljon. A gyerekek pontosan tudják, "hol a helyük", mennyit érnek ebben a rangsorra épülő iskolarendszerben. Sajnos az én tanítványaim azt radarozzák le, hogy ők bizony keveset.

No, de ne higgyük, hogy a pedagógus nem szólal meg! Megteszi! Bármennyi kedves, okos, hozzáértő kollégám is van, mindig van a tantestületekben néhány kakukktojás, aki a saját tehetetlenségét, elégedetlenségét ráveri a gyerekre. "IQ nuku/ te már megint nem tudod/nem tanulsz/ hülye vagy/ állj ide ki, hogy a többiek is lássák, megint nem tudtad...." sajnos olyan mondatok, amik ma Magyarországon, a fővárosban, kulturált értelmiségiek szájából csusszannak ki, valószínűleg nem sok megfontolás után.  

Egy-egy ilyen mondat a fejlesztésen hónapokig tartó kapcsolatalakítás, szeretetteli bánásmód, gondoskodás révén a lassan-lassan épülő önbizalmat a másodperc tört része alatt dönti rommá. 

Ilyenkor iszonyat dühöt tudok érezni! Minden higgadtságomra szükségem van, hogy a gyerek előtt megőrizzem annak a tanárnak a tekintélyét, akit nem tudok ezek után jó pedagógusnak tartani. 

A családban a nyílt elutasítás talán kevésbé jellemző. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a szülők megértsék gyermekük problémáját, így remélem, hogy a gyerekek nyílt leszólását talán sikerül mérsékelni. Jellemzően az apák azok, akik hangot adnak csalódásuknak, esetleg negatív minősítés mellett.

Az önbizalom alacsony szintje azonban azoknál a gyerekeknél is jellemző, ahol a nyílt kommunikáció ugyan semleges vagy pozitív, bátorító, ám a szülő közvetve, burkolt formában mégis közvetíti csalódottságát, elkeseredettségét és elégedetlenségét. Elég egy olyan ártatlannak tűnő mondat: "Most sem sikerült, pedig mennyit tanultam veled". A gyerek már zuhan is mínuszba az önértékelési skálán.

Mindig kérem a szülőket, hogy vegyék észre és dicsérjék meg gyermekük bármilyen pozitív erőfeszítését. Csak saját magához mérjék, ne hasonlítgassák más gyerekekhez, vagy saját - ki nem mondott - álmaikhoz, elvárásaikhoz. Ha a gyerek hibázik, tekintsék ezt a tanulási folyamat részének, és segítsék a gyereket, hogy ebből a hibából tanulhasson, javíthasson. 

Nem mindig egyszerű ez, hiszen az iskolában minden szülőin meghallgathatják az osztályátlagot, összehasonlíthatják gyerekük teljesítményét a többiével, és észrevétlenül már a kabátjuk alá csúszott a bizonytalanság, a csalódottság, saját önértékelésük is romokban. 

Persze a tanárok hasonlóképp állnak: a félévi értekezlet másról sem szól, csak az osztályátlagokról. Vajon kié a magasabb? Ő a jó pedagógus. Ha nem elég magas, akkor vajon rossz? Az elégedetlenebb pedagógus rögtön tételesen fel is sorolta mind, hogy hány problémás - "máshová való, gyógypedagógiai eset" miatt kénytelen ő elővezetni ezeket a rosszabb átlagokat. A sikeresebb osztályok pedagógusai együttéreznek (valószínűleg azonban inkább megkönnyebbülnek).  

Talán írtam már erről: egy teljesítmény-központú iskolarendszerben mindenki a teljesítmény nyomásában préselődik.

Mit tehetek? Harcolok minden egyes negatív megnyilvánulás ellen, bárki szájából hangozzék is el. (Ugye értjük, hogy ez nem a segítő szándékú kritikai megjegyzésre vonatkozik, hanem a pejoratív, romboló megjegyzésekre.)

Szeretem a gyerekeket, és remélem, hogy a mi kis világunkban ez érezhető, "tapintható". Nagyon bízom bennük, nagyon örülök a sikereiknek.

Nem azért teszem ezt, hogy buta, hülye, fogyatékos gyerekeknek hazudjak mesevilágot. Azért teszem, mert az én tanítványaim egytől egyig nagyszerű emberkék. Mindegyiktől tanultam már valamit. Sokszor annyira élesen, felnőtt módon látják a világot! Őszinték; van, hogy nyersek, de érdekes, figyelemre méltó személyiségek.

Igen, néha megbuknak pl. matekból, de nagyon sok egyéb kompetenciájuk van. Ügyes a kezük (vagy ügyetlen), jó a zenei érzékük (vagy rossz), jó a humoruk, értik a humort (vagy kevésbé ügyesek a társas helyzetekben), jól rajzolnak, barkácsolnak (vagy kétbalkezesek). Érdekesek, mindegyik más. Emberek, akikkel érdemes kapcsolatba kerülni. Épülök általuk, és remélem kicsit hozzáteszek épülésükhöz. 

Én sem vagyok szent, kelek bal lábbal, mérgelődök, tele a csukám időnként a gyerekekkel, magammal, az iskolával. Van, hogy ki kell nyissam a szelepet, dühöngök, óbégatok. De azért vagyok segítő szakember, hogy tudjam magam annyira kontrollálni, hogy ne a gyereket hülyézzem, hanem a saját érzéseimet közvetítsem. Ez tanulható.

Van egy nagyon nagy szerencsém: olyan munkahelyen dolgozom, ahol autonóm, független szakember lehetek, és a főnökeim sokat tesznek azért, hogy a saját önértékelésem ne csússzon mínuszba! 

Remélem, hétfőn nem arra megyek be, hogy valamelyik már megint fogyatékos!
Ezúton is üzenem nekik, hogy úgy jók nekem, ahogy vannak:)

Tanulói életpálya modell

Rég írtam a blogra. Elsöpörtek a hétköznapok. Marad a téli szünet, akkor kiírom magamból, ami bennem ragadt.
Addig magyarázkodásnak legyen elég annyi, hogy az elmúlt hetekben elkezdődött az iskolák átadása-átvétele, mi meg keressük még a helyünket a rendszerben. Közben igyekszünk úgy dolgozni, hogy szó ne érhesse a ház elejét, bár a törvény és a rendelet között félúton elveszni látszott egy darabon a fonál. Most már csak abban lehetünk biztosak, hogy semmi sem biztos. Amúgy strucc módjára bedugtam a fejem a homokba, és mint a bulldog, megyek csak előre, kézen fogva a gyerekeket. Jobbat úgy sem tehetünk. Ha ez kevés lesz, akkor már úgy is megette a fene.

Most a sok bennem ragadt téma helyett ide másolok egy máshol megjelent írást. Az eredeti az Oktpolcafe-n olvasható, Radó Péter tollából. Elsőre humorosnak tűnik, másodjára már inkább sírjunk, mint nevessünk.
Drága Pistikéim pedig még nem is sejtik, hogy fogaskerekek egy gépezetben...

Íme az írás, ki-ki eméssze a maga tapasztalatai alapján:

Pisti tanulói életpálya modelljéről

Szerző: Radó Péter 2012.12.09. 10:05 5 komment

Kovács Pisti az óvó nénik kedvence volt: élénk, okos, imádni való rossz kölyök. Néha összetört valamit, néha dulakodott a többiekkel egy-egy játékért, rendszeresen átszökött egy másik csoportba, és ha kimentek az udvarba, mindig utána kellett vinni a sapkáját. Csak a gond volt vele, de lehetetlen volt haragudni rá. Nagycsoportos korában már felismert minden autómárkát és gond nélkül elolvasta a boltok nevét az utcán. (A CBA-t néha ABC-nek olvasta, de ezt tették a szülei is.) 2013 nyarán Pisti betöltötte a hatodik életévét és jogkövető magatartást tanúsítva szeptemberben bevonult az iskolába. Már alig várta.


Blanka néni, a tanító néni is imádta Pistit, de képtelenség volt tanítani miatta. Pisti folyamatosan belebeszélt mindenbe, nem bírt a helyén maradni és mindent megtett, hogy észrevetesse magát. Pisti állandó bohóckodása Blanka néni idegeire ment. Rávett egy fiatal gépészmérnök végzettségű pedagógiai asszisztensként alkalmazott közmunkás fiút, hogy néhány órára üljön be Pisti mellé az utolsó padba, de ez sem sokat javított a helyzeten. Az ötödik órában általában Pisti már nem bohóckodott, hanem hisztizett vagy lefeküdt a földre, szopta az ujját és a kis teherautójával játszott. Hetente háromszor a második órára esett a tornaóra, ezért Pisti az első és második szünetet rohangálás és játék helyett átöltözéssel töltötte. Ezeken a napokon Pistivel különösen nehéz volt. Tornaórán sem mozgott sokat, mert a tornateremben 2-3 osztály tolongott egyszerre. Pisti lelkesen rajzolta az ó és í betűket a pici vonalkák közé, ahová szinte soha nem fértek be, de Pisti azért elégedett volt velük. Mégsem kapott szinte soha napocskákat a füzetébe, mint a többiek. Fejben jól összeadta a számokat és hangosan kiabálta is az eredményt, de nem nagyon ért rá leírni őket a füzetébe, ezért matekórán sem kapott napocskákat.
Blanka néni rávette Pisti szüleit, hogy vigyék el a nevelési tanácsadóba. Ott lelkiismeretesen meg is vizsgálták, és heti egy óra egyéni fejlesztést javasoltak. Mivel ekkor már nem volt külön napközis tanító néni, senki nem tudott vele foglalkozni. Hetente egyszer Blanka néni félreültette Pistit a délutáni órákon és külön gyakoroltatta vele az ó és í betűket. Ezt Pisti nagyon unta. Pisti haragudott a szüleire is, mert nem hittanra, hanem erkölcsre íratták. A bácsi szerint, aki a hittanosokat tanította, Jézuska jobban szereti őket, mint az erkölcstanosokat, ezért karácsonykor biztos szebb ajándékokat hoz majd nekik. A hittanosok állandóan csúfolták az erkölcstanosokat, ezért sok gyereket átírattak a szüleik. Pistit nem, hiába könyörgött.
Pisti félévi bizonyítványában nagyon sok volt a hármas. A második félévben már Blanka néni sem szerette Pistit. Blanka néni mindig nagyon rosszkedvű volt, de senkivel sem kiabált annyit, mint Pistivel. Mivel a többi gyerek tudta, hogy Blanka néni nem szereti Pistit, mert ő a legrosszabb és legbutább, sokat csúfolták és senki nem játszott vele. Emiatt Pisti haragudott rájuk, és ha csak tehette elvett tőlük valamit, hogy sírjanak. Amikor év végén Pisti egyest kapott magyarból Blanka néni elküldte egy szakértői bizottságba, hogy irányítsák át sni-be, de nem lehetett, mert nem volt elég alacsony az intelligencia hányadosa. Azt mondták, hogy jól tud olvasni, csak írni nem tud jól.
Utána alsóban már nem bukott többször, mert Blanka néni elment kozmetikusnak, Dóra néni, aki a helyére jött, pedig nem buktatott meg senkit. Igaz, nem is kiabált, ha Pisti rossz volt vagy nem csinált leckét. Pisti mégis félt Dóra nénitől. Másodikos korában Pisti otthon a számítógépen már nagyon gyorsan írt és ott senki nem javítgatta a helyesírási hibáit. Az iskolát már nagyon utálta.
Amikor 2017-ben felsős lett, összevont osztályba került, mert a jobb tanulók, akiket fizetős egyetemre szántak elmentek nyolcosztályos egyházi gimnáziumba. Pisti általános tagozatos osztályát a gyengébbekből rakták össze, akik jól elvoltak, mert nem vártak tőlük sokat. Pisti tanulás nélkül is megkapta a hármast a legtöbb tantárgyból. Egyetlen tantárgyból volt csak ötöse, informatikából, amit hatodiktól kezdtek el tanulni. Szerencséje volt, mert az informatikát tanító nyugdíjas matektanárt nem zavarta, hogy Pisti mindent sokkal jobban tud nála. Ha valamit a tanár nem tudott Pisti segített neki, cserébe használhatta az iskola gépeit és hazavihetett minden szoftvert, amit az iskola ingyen megkapott. Hetedikben félévkor ennek is vége lett, mert a tankerület átvitette az egyetlen virtuális valóság interface-t egy másik iskolába, Pisti sulijában csak ócska lapos monitorok és több mint tízéves lerobbant digitális táblák maradtak. Az összes többi tárgyból ketteseket és hármasokat kapott.
Ötödikes korában Pisti elkezdett focizni, de nem csinálta sokáig, mert az egész napos iskola miatt állandóan elkésett az edzésről. Hatodiktól délután járt fizetős külön angolra, amit az iskolában tartott egy tanárnő egy másik közeli iskolából. Egy darabig járt fizetős úszásra is kora reggelenként, de azt csak egy rövid ideig tudták fizetni a szülei. Pisti felsős korára már lehiggadt, az iskolát végigunatkozta és utálta a tanárait. Mivel megtanulta néma gesztusokkal kimutatni az utálatát az érzés kölcsönös volt.
Hetediktől a szülei erősen a sarkában voltak, hogy tanuljon jobban, ha azt akarja, hogy felvegyék egy szakiskolába és nem akar hídosztályba kerülni, mint olyan sokan az osztályában, akiket felsőben kibuktattak. Pisti nem volt meggyőződve arról, hogy még három évig iskolába akar járni, de az a szakiskola mellett szólt, hogy ott már csak heti 12 órája lett volna, abból is öt a tesi. Végül is bejutott egy kereskedelmi szakiskolába, ami sokban hasonlított az általános sulihoz, mert ott sem vártak tőle semmit. Ideje nagy részére valamelyik CBA-ba rakta ki a suli, ahol árufeltöltést csinált és takarított. Pisti gyorsan rájött, hogy árufeltöltést akkor is csinálhat, ha nincs meg a szakiskolai papírja. Amint betöltötte a 16-ot, otthagyta a sulit. Állást viszont egyetlen boltban sem kapott, mert már fizetni kellett volna neki a minimálbért. Maradt a közmunka a kertészetnél vagy a vízműveknél.
Pisti 18 éves korára meg volt győződve arról, hogy minden jó állást a zsidók kapnak és azért nincs pénze az államnak munkanélküli segélyre, mert el kell tartani a cigányokat és a nyuggereket. Intelligens volt, torrentoldalakról letöltött interaktív filmek nézése közben tökéletesen megtanult angolul és mindenkit levert, aki belekötött. Egy nemzeti önvédelmi körben nagyon jól megtanult számszeríjjal lőni, ami komoly tekintéllyel ruházta fel. Barátnője nem volt, alkalmi kapcsolatai mind a neten jöttek össze.
2026-ban, 19 éves korában Pisti átszökött a szlovák-magyar határon, elbuszozott Londonba és az EU Magyar Menekült Programján keresztül megszerezte a munkavállalási engedélyt. Csak a kis teherautóját és a netpad-jét vitte magával. Londonban beállt egy indiai boltjába egy nemzeti önvédelmi körös haverja mellé. Intézte az online rendeléseket és feltöltötte a polcokat
.

Mi lesz velük a felsőben???

Mostani bejegyzésem egy olyan témát érint, ami évek óta a legnagyobb nehézséget okozza számomra az iskolai fejlesztő munkában. Apropója egy mai levél, melyet az egyik édesanyától kaptam. De említhetném egy másik szülővel folytatott telefonbeszélgetésem, egy harmadikkal lezajlott fogadóórát stb. stb. Minden napos problémáról van ugyanis szó: a sorozatos egyesekről a felső tagozatban.

A hozzám járó gyerekek zöme 3. osztályos kora körül kap szakvéleményt. Addig prevenciós fejlesztést kap, vagy egyszerűen a tanító néni korrepetálja, a szülő gyakorol vele otthon. Az első visszaesés tehát a harmadik évfolyamon jelentkezik, amikor a tananyag már hosszabb lélegzetű, az olvasást, írást, számolást alapkészségként használó gyerekre méretezett. Sokat kell olvasni, sokat kell írni, és mindeközben érteni is, amit csinál.

Ekkor lehet először jelentősebben lemaradni a kortársaktól. 

Az ilyenkor megszülető szakvélemény azonban még nagyon jókor érkezik:

- a fejlesztőpedagógus az alapkészségek fejlesztését egy olyan életkorban kezdheti meg, amikor ezek még jól fejleszthetőek,

- a tanító nénik még toleránsabbak a problémával szemben, mert nem sürgeti őket annyira az idő. Ugyanazzal az osztállyal vannak, tehát meg tudják oldani, hogy egy-egy lemaradó gyerek a következő tanórán fejezze be a munkáját. Van lehetőségük egyéni korrepetálásra. Szorosabb kapcsolatot ápolnak a szülőkkel, így ismerik a család nehézségeit a gyermek tanulásával kapcsolatban, és pozitívan értékelik az otthoni erőfeszítéseket, ezáltal megértőbbek a gyerekkel.

- az alsóban még az alapfunkciók megerősítése a cél, a gyerekek sokszor ismételnek, és számos tanulásmódszertani segítséget kapnak a tanítótól az önálló munkavégzéshez. 

- a munkafüzetek nagyon hasonló algoritmus szerint épülnek fel, a gyerekek rátanulnak, hogy mit várnak el tőlük az egyes feladattipusokban.

Ebben a kedvezőbb klímában szerencsére néhány tanítvány nehézsége (feltéve, hogy nem súlyosabb zavar volt a háttérben), rendeződik a felső tagozatra.

De a csoportomba ekkor lépnek a helyükre azok, akiknél az ötödik osztályban derülnek ki a nehézségek. Ők azok, akik elég okosak ahhoz, hogy eddig remekül - és szinte észrevétlenül - kompenzálták a hiányosságaikat, de a felsőben hirtelen megnövekedett tananyag, és a változó feltételrendszer miatt, ezt már nem bírják energiával.

Felső tagozatban a fejlesztő egy folyamatos dilemmával találja szembe magát:

- fejlesszen vagy korrepetáljon?

Az első a dolga, a másodikhoz nem is ért, mégis a gyerek fényévekkel távolodik a tananyagtól, és az idő sürget. Jönnek a rossz jegyek csőstül. Elégedetlen a tanár, ideges a szülő, a gyerek önbizalma a béka feneke alatt.

Korrepetálás vagy van, vagy nincs az iskolában, az utóbbi években inkább ez utóbbi a jellemző.

Ekkor aztán bedobja magát a fejlesztőpedagógus is, különösen, amikor már szorít a hurok. Próbálkozunk tanulásmódszertani segítséget adni, de ha kell, korrepetálunk némileg fejlesztősre véve a figurát. Legutóbb például kémiai alapfogalmakból készítettem a lerobbant csapatnak egy szünet alatt memory játékot, így hirtelen megint megügyesedtem a rég feledett endoterm és exoterm folyamatokban :)

Legutóbb egy konferencián az egyik főiskolai tanár előadó is azt emlegette, hogy sajnos szinte törvényszerű a hetedik-nyolcadik osztályban elkövetkező mélyrepülés. Én is ezt látom.

Ott már olyan erős a külső kényszer, jön a felvételi, hogy a tanóra már ennek a szemléletnek a jegyében telik. Szó sincs és idő sincs a differenciálásra, mindenki egyformán egyformát, aki bírja, bírja, aki nem.....

Igaz: a felvételi mindenkinek egyforma, a verseny kiélezett. Vagy nem? Hiszen alig van gyerek! Az iskolák lasszóval halásszák őket, hogy megmaradhassanak az osztályok.

Leszámítva a jó nevű elit gimnáziumokat, nem feltétlenül igaz, hogy mindenhová nehéz bekerülni. 

Így még fontosabbá válhatna az, hogy a gyerek-szülő-tanár-fejlesztőpedagógus közös megbeszélése alapján szülessen meg a döntés, hová kerül a gyerek. Ha ezt reálisan sikerül meghozni, akkor talán több lehetőség adódik, hogy ennek a közös döntésnek megfelelően készítsük fel a gyereket a továbbtanulásra. 

A kulcsszó az egyéni differenciálás: a tanításban, a pályaválasztásban, a gyermekkel való bánásmódban. Csak így lehet elérni, hogy ne csússzon le a felső tagozat végére. 

Ez persze nem oldja meg teljesen a problémát, hiszen nem fog a gyerek könnyebben tanulni. De a közös cél érdekében talán tud még mozgósítani maga is nagyobb energiákat, illetve érzi a szándékot a többi fél részéről is.

A tanulási zavar és a tanulási nehézség nem egyedül a gyerek problémája. Sajnos ez az állapot mindenkitől sokkal nagyobb erőfeszítést kíván, mintha a gyerek könnyen tanulna.

Sosem lehet őket igazán magukra hagyni a tanulásban. A szülőnek kísérnie kell őt, mellette lenni, struktúrálni az idejét és a munkáját.

A gyerek erre nem képes. Fogalma nincs arról, hogyan tanuljon, és ha nehezen olvas, akkor még eszköze sincs rá.

Ezért a szülő és a pedagógus sose a gyerek életkora szerint határozza meg a segítség fokát és mennyiségét, hanem a gyerek tanulási állapota szerint. Ha nem tud olvasni, fel kell neki olvasni a tankönyvi szöveget. Ha a szövegértés károsodott, el kell magyarázni. Ha az emlékezettel van gond, több csatornát behozva, többszörös megerősítéssel segíteni a bevésést. (auditiv, vizuális, mozgásos stb.)

Valami majd csak beválik, érdemes kísérletezni. Ha van fejlesztőpedagógus, tud konkrét ötletekkel is segíteni, hiszen a részképesség vizsgálatok kirajzolják a gyerek kognitív profilját. 

Ez nagyon megterhelő, egy ember nem is bír vele. Muszáj elfogadni a szülőtárs, a nagyszülők, rokonok, ismerősök (ha ők nem csatasorba állíthatók: korrepetitorok) segítségét, és beosztani a feladatokat.

Együttműködni, ahogy jó esetben együttműködik a gyerek érdekében az iskolában is a fejlesztőpedagógus, a tanító a tanár, a napközis kolléga stb.

Kemény évek ezek, de később meg van az eredménye. 

A pedagógus részéről is többletmunkával jár az egyéni bánásmód szerinti oktatás. De többlettel jár az is, ha a gyerek megbukik. Azzal is van macera. 

Nagyon hiszek abban, hogy az első rossz jegyek megjelenésekor már induljon el a szaktanár és a szülő között is a kommunikáció, hiszen a gyors beavatkozás a rossz jegyek halmozódásának is elejét veszi. Ez a közös gondolkodás jó lehet arra is, hogy feltárják a gyerek erős oldalát, és arra támaszkodva kérje a pedagógus számon a tananyagot, lehetőleg gyakrabban és kisebb lépésekben.

Természetesen nem elhanyagolható tényező maga a gyermek, akinek szintén nagy szorgalommal kell tanulnia,  mindig többet, mint társainak. De sok sikertörténet jelzi, hogy így együtt, van ennek értelme!

Az iskola és az autoritás

Őszi szünet 4. napja van, esik szakadatlan az eső. Végre eljött az ideje egy kis kora esti bevackolódásnak. 

Voltak ötleteim, hónapok óta vágyom egy ilyen fél délutánra.

Így megnéztem végre a Summerhill című filmet (legalább két éve halogatom), és elkezdtem olvasni  Herbert R. Kohl: The open classroom - A practical guide to a new way of teaching c. könyvét.

Ó, nekem ezek nagyon bejönnek, régóta érzem az ereimben a forradalom lüktetését- de sajna mindig csak a kávés pohárban kavarok hullámokat!

És hány éve beszélgetünk arról a kollégákkal, hogy kellene már csinálni egy rendes iskolát, és mindig megállapítjuk, hogy a lottónyeremény hiányzik már csak. Vagy lehet, hogy mi is hiányzunk még a saját életünkből? Mi is megtanultuk, hogy mit vár tőlünk az autoritás?

Szerintem a pedagógus társadalom még az átlag honpolgárhoz képest is nagyobb alkalmazkodókból áll. Igazi kaméleonok vagyunk, felvesszük a környezetünk színét, hátha akkor kellő nyugalommal végezhetjük a dolgunkat, vagy legalábbis azt, amit annak hiszünk. 

Mert ugye az osztályteremben mi vagyunk a mini-autoritás, ahol végre mi érezhetjük magunkat totálisan kompetensnek. Ja, hogy a gyerekek kárára? Az nem baj, ők is megtanulják hamar, elég megnézni, hogy gyepálják egymást az udvaron a napköziben.

Lássuk csak, hová kell megfelelnie az átlag magyar pedagógusnak:

- tanterv, pedagógiai program

- tankönyvek, munkafüzetek, mint a tartalmi szabályozás megjelenítői

- kimeneti mérések (jaj neked, ha az osztályod az x százalék alatt teljesít!)

- különböző autoriter személyek és szervezetek: munkaközösségvezető, igazgatóhelyettesek, igazgató, fenntartó, minisztérium - mind szakmai, mind közszolgai mivoltodban

- saját magunk autoritásba vetett hite, amit évtizedek alatt sikerült tökéletesen elsajátítanunk a saját oktatásunk, neveltetésünk által.

- ehhez hamarosan hozzátehetjük a szakfelügyelőt (inspector), már előre meg is akarunk neki felelni, tőle függ majd a betevő falat...

És ez így megy évszázadok óta.

Itt van az ellenpélda: reformpedagógiák, pl. Summerhill.

Azt tanítják, a tanár is ember (ne gondoljátok, hogy ez természetes, a diákjaink például egyáltalán nem hiszik, hogy nekünk az iskolán kívül is van életünk), vannak érzései, elgondolásai, elvei. Azt tanítják, a diák is ember, vannak érzései, elgondolásai, elvei. Egyik sem ér többet a másiknál. Az iskolában nem a hierarchia, az autoritás kifejezése, a másik részéről pedig ennek elfogadása kell legyen, ami közös munkára sarkall, hanem a közös hit abban, amit ott felnőtt és gyermek együtt létrehoz.

Az autoriternek nem az engedékeny, a laissez-faire az ellentéte, hanem a demokratikus, a konszenzuson alapuló.

Olvastam egy cikket a mai fogyasztóról, amit a marketing szakemberek naprakészen vizsgálnak: a mai fogyasztó részt vesz, beleszól, alakít.

A mai fogyasztó az internetes társadalomban él, ahol kifejezheti véleményét, természetesen rögtön az ellenvéleményét is. Beleszól, hozzászól, válogat, megjegyez. Preferenciáit a közösségi oldalakon közzéteszi, és ezt a közösség véleményezi. Kommunikáció-alapú a világ.

Ehhez képest az iskola még mindig ott tart, ahol eddig. Változásnak jele nincs (pláne nem az új köznevelési törvénnyel).

Autoritás-alapú. Csak azzal tud mit kezdeni, amit meg tud mérni. Már pedig a lényeg nem ott van. 

Az enyémeket megméri: lemaradó, nehézséggel, zavarral küzdő, bukdácsoló, magatartási problémái vannak, nem tud beilleszkedni. A nagy igyekezetben, hogy megmentsük a lelküket a frusztrálódástól, mi is megmérjük őket: adunk is erről szakvéleményt. Így elnézőbb lesz velük az iskola. Csak éppen lejjebb csusszannak a hierarchiában, és az iskolában - a mérhető eredmények bűvöletében - kevés lesz a szándék a megtartásukra, a felemelésükre.

Mert hát ott a fejük fölött az autoritás. 

Álmaim iskolája Summerhill, ahol sok mindent másképp csinálnék, mint ahogy van. Mert ugye a demokráciában nekem is lehetne ott egy szavazatom. Aztán a gyerekek lehet, hogy leszavaznának :)