Home training

Lassan felveszem a tanév fonalát, egyre több ismerős gyerekbe akadok az iskola folyosóján, akiket idén is fejleszteni fogok. Szerencsémre van néhány, aki megismer, ezek szerint mégsem változtam olyan sokat a nyáron :) A többiekhez jó lesz óvatosan közelíteni, nehogy megijedjenek :))

Új év, új remények: megint kitaláltam magamnak egy-két dolgot, ami hoz annyi plusz munkát, hogy végképp ne unatkozzak. Ilyen-olyan és amolyan egyéni és csoportos terápia, tanácsadás, konzultáció, weblap stb. Mindent a gyerekért :) Sajnos nagyon sokan vannak, így a létszám/óraszám arány olyan rémisztő, hogy látszik, segítség nélkül nem leszek hatékony.

Ez az a pillanat, amikor újra a fejembe férkőzik a gondolat a home trainingről. Ez ugye az az eset, amikor a terapeuta/fejlesztő valamilyen okból nem maga végzi a fejlesztést, hanem kiadja az a szülőnek. Speciális házi feladatnak is nevezhetnénk, azzal a különbséggel, hogy a megoldásmódra nem a szülőnek kell rájönnie, hanem nagyon pontos instrukciók szerint kell végeznie a feladatot.

Mikor alkalmazzuk: olyan esetekben, amikor a napi kevés idejű, de rendszeres gyakorlás sokkal hatékonyabb, mint a heti 2-3 alkalommal hosszabb ideig tartó foglalkozás. Általában valamilyen érzékszerven keresztül az idegrendszer stimulálása a cél, amit rendszeresen adagolt ingerekkel könnyebb változásra bírni.

Lehet ez mozgásgyakorlat bizonyos terápiák kezdeti szakaszában, vagy részképességfejlesztés is. Minden esetben vizsgálat előzi meg az alkalmazását, illetve a fejlesztő találkozása a szülővel, és a vállalások megbeszélése.

Tapasztalatom, hogy a szülők hálásak azért, ha kiderül, hogy milyen háttérproblémák állnak a gyermek alacsonyabb teljesítménye mögött. Örülnek, ha elmondjuk, hogy van segítség. Elvállalják, hogy részesei lesznek a folyamatnak: igen, gyakorolni fognak otthon!

Mindenki boldog. Még az első pár kontroll alkalmával haladásról számolhatunk be. Bár van aki már az első alkalommal őszintén közli, feladta. (Ezzel legalább van mit kezdeni.) Nagyon sok esetben azonban szép csendben elhal a kezdeményezés, a gyerek meséli, hogy már alig csinálják a feladatot, elfelejtették, későn értek haza, nem volt kedvük. 

Ilyenkor tétlenül állok, hogyan folytassak egy megkezdett terápiát, ha már nem abban a rendszerben tudunk vele dolgozni. 

Az okok nyilván annyi félék, ahány család van. Tapasztalatunk szerint a szülők túlhajszoltsága, az időhiány, a közösen eltöltött este rutinjának hiánya mind lehet oka a home training kudarcának. Ugyanakkor tapasztalom azt is, hogy sokszor a szülő sem tud teljes meggyőződéssel melléállni a kezdeményezésnek, nem tud hosszú ideig partner lenni egy olyan folyamatban, melynek a kimenetele nem rövidtávú és nehezen mérhető. 

A mozgásterápiáknál még ott a regresszív fázis is, ami azt jelenti, hogy a terápia elején a gyermek "szétesik", nyűgössé, babásabbá válik, ami ijedtséget vált ki a szülőkben, félni kezdenek a visszafejlődéstől. Ez természetes jelenség, de sokszor nehezen viselhető.

Fontos, hogy ezzel tisztába legyenek már a terápia legelején, de megélni nekik kell, ami időnként nagyon nehéz.

Újabb ok lehet az, hogy ez a szituáció a gyerek és felnőtt közötti viszonyt próbára teszi: rendszerességet, kitartást követel, következetességet a szülőtől. Azt látom, hogy a legtöbb szülő már nem szívesen kér számon a gyereken semmit az iskolai időn túl. Sokszor kínálnak fel alternatívát olyan helyzetekben is, amikor nem kellene feltétlenül döntéshelyzetbe hozni a gyereket. Ma a legtöbb család liberális vagy demokratikus elveket vall, ahol semmilyen szerepe nincs az autoriter döntéseknek. Már kisgyermek korban a gyerek dönt abban is, hogy vacsira milyen tejes pépet kapjon, és milyen színű legyen a zokni, amit felvesz. Ez persze nem baj, csak jellemzővé kezd válni, hogy a szülők már nem vállalnak fel olyan helyzeteket, ahol utasítást kell adni és nincs vita. 

Így nagyon nehéz később rávenni a gyereket, hogy alkudozás nélkül megcsináljon olyan feladatokat, amihez fáradtan, iskola és száz különóra után nincs kedve. A huzakodás megterheli a kapcsolatot, ezért egyszerűbb út ráhagyni a gyerekre.

Ahol viszont működik a home training, ott új lehetőség nyílik a szülő-gyerek kapcsolat elmélyítésére, a gyerek erőfeszítésének értékelésére. Ha a szülő is részese a gyakorlásnak, átérzi a gyerek helyzetét, benne van a fejlődésben, megvan az "egy húron pendülés". Lehetőség ez a gyereknek is arra, hogy megtapasztalja,  a szülő az ő problémáját nem rosszaságnak tudja be, nem hagyja benne magára. Növeli a bizalmat a családban, és folyamatos bizonyítékát adja annak, hogy a nehézségek legyőzhetők,  mindig érdemes cselekedni. Ezzel hosszú távra adunk pozitív megoldásmintákat az életben adódó nehéz helyzetekre!

Sokat gondolkodom azon, hogyan motiválhatnám jobban a szülőket, hogy vállalják fel ezt a feladatot. A fejlesztés egy szakma, de igazán az a gyerek fejlődik jól és küzdi le a problémákat, aki mögött ott a segítő család, aki nem elégszik meg annyival, hogy elviszi a gyermeket a szakemberhez, de hajlandó azzal együtt dolgozni, alkalmazni az ott megtanultakat az iskolán kívüli szituációkban is.

Szívesen megismerném a szülők gondolatait is a témában, biztosan árnyalná a képet az ő szemszögük.   Ha tudjuk, ki hogyan gondolkodik egy témáról, könnyebb közösen elfogadható megoldásmódokat kidolgozni. 

Várom a kommenteket, beszélgessünk róla!