2012. szeptember 10., hétfő

Felturbózva - magatartászavar az iskolában

Egy pár napja hallgatok, mint a sír. Egyszerűen beszippantott a tanévkezdés. Ha néhány órára kiteszem a lábam az iskolából, már történik valami! 
Már-már menetrendszerű, hogy szeptember első hetében, az első osztályban égető szükség lesz a segítségünkre. Minden évben érkezik hozzánk egy-egy kakukktojás, aki már az első héten megmutatja a foga fehérjét.




A kis ördög egy aprócska elsősnek álcázza magát, olyan pici, hogy félünk, elvész az iskolaépületben. Időnként fiú, időnként lány gúnyába bújik. Akárki is, egy biztos, dühe óriási, csillapíthatatlan, tekintélyt nem tisztelő és fizikailag sem lekicsínylendő. A tanítónéni sajgó lábszárán tapasztalhatja meg az erőt, sokszor több pedagógus karjának szorítása sem elegendő a kis ördög megfékezésére.
A többi gyerek döbbenten néz, a tanítók tehetetlenek.
Hamar megszületik a stratégia: vizsgálat, gyógyszer, speciális iskola - mindezt gyorsan!
Szorít az idő: megtudja a többi szülő, hogy mi zajlik az iskolában, már íratják is máshová a gyereküket. Rémes látomás: kiürülő osztály, presztízsveszteség, bezárás. (Budapesten erre elég jó esély van, itt mindig van a környéken egy másik iskola, könnyű elmenni, könnyű elküldeni).
Kaphat-e esélyt a gyerek, aki mindezt előidézte? Kaphat-e esélyt a pedagógus, aki idővel tán megbirkózna vele? Kaphat-e esélyt a többi gyerek, hogy elfogadja, megértse? Kaphat-e esélyt a szülő, hogy belássa, segítse?
Integráció van, elvileg sokféle problémával küzdő gyerek került a többségi általános iskolába. Évek óta alakul, formálódik az iskolai közösség, kirekesztőből elfogadóvá, befogadóvá válik. Így fogadják el és be a kerekesszékest, a tanulási nehézséggel küzdőt. Maguk módján segíti őt tanár és diák. De mindez az elfogadás csődöt mond, ha a magatartás a tünet. Tehetetlenségünk óriási, szabadulni igyekszünk hát a tehertől. 
Ebben a nagy igyekezetben nehéz empátiával fordulni a kis ördögfióka felé. Látni, hogy óriási feszültsége őt feszíti a legjobban. Mögé nézni- mi munkál, mi a háttér, mi a megoldás? Kipróbálni,mi motiválja, mi nyugtatja meg, mi hozza ki a sodrából? Hiszen nálunk a pedagógiai, pszichológiai tudás, mi rájöhetünk, mi a mozgatórugó az ösztönös cselekedet mögött. 
Ebben a esetben is a szülő a legfőbb segítőtárs a megoldás keresésében: ha partnerünk, előbb-utóbb tudunk majd együtt gondolkodni, egy cél érdekében cselekedni. Ha elszenvedője gyermeke problémájának, megérdemli a segítséget. Ha előidézője gyermeke problémájának, szüksége van segítségünkre.
A helyzet megoldásában harmadik társunk az idő: az első héten kitörő pánik rossz megoldásokat szül. Várjunk, ne hozzunk megbélyegző döntéseket. Adjunk még időt a beszokásra, az ismerkedésre. Olyan nehéz annak a gyereknek, akinek már első osztályban homlokára kerül a jel. 
Segítsük egymást! Nem elvárható, hogy az a kolléga, aki "elnyerte" a kis palántát, egyedül oldja meg a helyzetet. Végtelenül kimerítő egy ilyen gyerek, állandó készültség mellette az élet. Legyen egy közösség feladata a nevelése, azáltal, hogy támogatjuk a közvetlenül vele foglalkozó kollégákat. Beszéljünk róla, keressünk közösen megoldásokat, a szakembereket is bevonva. Erre dolgozzunk ki cselekvési tervet, ne az eltávolítására. 
Tapasztalatom az, hogy az integráltan nevelhető magatartási nehézséges gyerekek, ha befogadó közegre lelnek, képesek elsajátítani a csoportnormát, és viszonylag jól megállni benne a helyüket. Csak ezt nem várjuk ki. Nem várjuk meg, míg munkánk gyümölcse beérik, így minden egyes ilyen gyerek esete kudarc a sikertörténet helyett. Pedig ezek a sikerek igazán nagyok, továbblendíthetik az embert a holtpontokon. 
Miért nem küzdünk értük vállvetve?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése