2013. február 9., szombat

Buta, hülye, fogyatékos???

Az elmúlt két hétben több lehetőségem volt a szülőkkel és a gyerekekkel is beszélgetni a gyerekek énképéről. Nemrégiben megkapták a félévi bizonyítványt, ez néhányuknál kicsapta a biztosítékot. Jött a félévi fogadóóra, majd újra nekilendültünk a dolgos hétköznapoknak.

Mégis ebben az időszakban benne volt a számvetés lehetősége is. Statisztikát is kellett készíteni, így én is számot vethettem azzal, hogy már megint irreálisan sok gyereket látunk el, ami nyilván nem egyeztethető össze szakmai szempontjainkkal. Okoz ez nem kevés fejfájást, lelkiismeret furdalást, hiszen pont a prevencióra jut kevesebb lehetőség, ami pedig minden lelkiismeretes fejlesztőnél prioritást élvez.

Ami viszont nagyon sok nehéz pillanatot okozott az elmúlt napokban az, hogy sok gyerek és szülő szájából hallottam azt, hogy a gyerekek magukat butának/hülyének/fogyatékosnak érzik. (Ki melyik kifejezést használta éppen.)

Elhangoztak ilyen, és ehhez hasonló mondatok:
"Én ezt nem tudom, biztos fogyatékos vagyok."
"Azért van szakvéleményem, mert hülye vagyok./Azért járok ide, mert hülye vagyok."
"Vizsgálatra kell mennem egy intézetbe, mert én hülye vagyok."
stb.



Ezek a gyerekek sajnos teljesen komolyan beszélnek. Ők tényleg ezt gondolják magukról! Ki és mi közvetíti feléjük ezt az értékítéletet? 
Azt kell mondjam, hogy a környezete: iskolája, egyes esetben a családja. Az iskola sokszor nyíltan, a család inkább burkoltan. 
Az iskolában két forrásból táplálkoznak ezek a gondolatok: először is ott vannak a gyerekek, akik nagyon kegyetlenül tudnak bánni egymással. Az a tapasztalatom, hogy nem a sikeres, jó tanuló gyerekek közvetítik a nehezebben tanulók felé ezeket a negatív jelzőket. Inkább a többi, maga is vagy a tanulásban, vagy a viselkedés területén problémával küzdő gyerek ''tapos a másikon". Sokat küzdők a fejlesztő foglalkozásokon is el-elhangzó gúnyos kacajokkal. Mennél több a probléma egy gyerekkel, annál hamarabb keresi az alkalmat arra, hogy a másik fölébe kerekedjen.
Az iskolában jellemző kompetitív, folyamatosan számon kérő, a hibát, a hiányt kereső légkör szintén nem kedvez a pozitív önértékelés kialakulásához. Elég így léteznünk az iskolában, nem is kell, hogy a pedagógus is megszólaljon. A gyerekek pontosan tudják, "hol a helyük", mennyit érnek ebben a rangsorra épülő iskolarendszerben. Sajnos az én tanítványaim azt radarozzák le, hogy ők bizony keveset.

No, de ne higgyük, hogy a pedagógus nem szólal meg! Megteszi! Bármennyi kedves, okos, hozzáértő kollégám is van, mindig van a tantestületekben néhány kakukktojás, aki a saját tehetetlenségét, elégedetlenségét ráveri a gyerekre. "IQ nuku/ te már megint nem tudod/nem tanulsz/ hülye vagy/ állj ide ki, hogy a többiek is lássák, megint nem tudtad...." sajnos olyan mondatok, amik ma Magyarországon, a fővárosban, kulturált értelmiségiek szájából csusszannak ki, valószínűleg nem sok megfontolás után.  

Egy-egy ilyen mondat a fejlesztésen hónapokig tartó kapcsolatalakítás, szeretetteli bánásmód, gondoskodás révén a lassan-lassan épülő önbizalmat a másodperc tört része alatt dönti rommá. 
Ilyenkor iszonyat dühöt tudok érezni! Minden higgadtságomra szükségem van, hogy a gyerek előtt megőrizzem annak a tanárnak a tekintélyét, akit nem tudok ezek után jó pedagógusnak tartani. 

A családban a nyílt elutasítás talán kevésbé jellemző. Nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a szülők megértsék gyermekük problémáját, így remélem, hogy a gyerekek nyílt leszólását talán sikerül mérsékelni. Jellemzően az apák azok, akik hangot adnak csalódásuknak, esetleg negatív minősítés mellett.
Az önbizalom alacsony szintje azonban azoknál a gyerekeknél is jellemző, ahol a nyílt kommunikáció ugyan semleges vagy pozitív, bátorító, ám a szülő közvetve, burkolt formában mégis közvetíti csalódottságát, elkeseredettségét és elégedetlenségét. Elég egy olyan ártatlannak tűnő mondat: "Most sem sikerült, pedig mennyit tanultam veled". A gyerek már zuhan is mínuszba az önértékelési skálán.

Mindig kérem a szülőket, hogy vegyék észre és dicsérjék meg gyermekük bármilyen pozitív erőfeszítését. Csak saját magához mérjék, ne hasonlítgassák más gyerekekhez, vagy saját - ki nem mondott - álmaikhoz, elvárásaikhoz. Ha a gyerek hibázik, tekintsék ezt a tanulási folyamat részének, és segítsék a gyereket, hogy ebből a hibából tanulhasson, javíthasson. 

Nem mindig egyszerű ez, hiszen az iskolában minden szülőin meghallgathatják az osztályátlagot, összehasonlíthatják gyerekük teljesítményét a többiével, és észrevétlenül már a kabátjuk alá csúszott a bizonytalanság, a csalódottság, saját önértékelésük is romokban. 

Persze a tanárok hasonlóképp állnak: a félévi értekezlet másról sem szól, csak az osztályátlagokról. Vajon kié a magasabb? Ő a jó pedagógus. Ha nem elég magas, akkor vajon rossz? Az elégedetlenebb pedagógus rögtön tételesen fel is sorolta mind, hogy hány problémás - "máshová való, gyógypedagógiai eset" miatt kénytelen ő elővezetni ezeket a rosszabb átlagokat. A sikeresebb osztályok pedagógusai együttéreznek (valószínűleg azonban inkább megkönnyebbülnek).  

Talán írtam már erről: egy teljesítmény-központú iskolarendszerben mindenki a teljesítmény nyomásában préselődik.

Mit tehetek? Harcolok minden egyes negatív megnyilvánulás ellen, bárki szájából hangozzék is el. (Ugye értjük, hogy ez nem a segítő szándékú kritikai megjegyzésre vonatkozik, hanem a pejoratív, romboló megjegyzésekre.)
Szeretem a gyerekeket, és remélem, hogy a mi kis világunkban ez érezhető, "tapintható". Nagyon bízom bennük, nagyon örülök a sikereiknek.
Nem azért teszem ezt, hogy buta, hülye, fogyatékos gyerekeknek hazudjak mesevilágot. Azért teszem, mert az én tanítványaim egytől egyig nagyszerű emberkék. Mindegyiktől tanultam már valamit. Sokszor annyira élesen, felnőtt módon látják a világot! Őszinték; van, hogy nyersek, de érdekes, figyelemre méltó személyiségek.
Igen, néha megbuknak pl. matekból, de nagyon sok egyéb kompetenciájuk van. Ügyes a kezük (vagy ügyetlen), jó a zenei érzékük (vagy rossz), jó a humoruk, értik a humort (vagy kevésbé ügyesek a társas helyzetekben), jól rajzolnak, barkácsolnak (vagy kétbalkezesek). Érdekesek, mindegyik más. Emberek, akikkel érdemes kapcsolatba kerülni. Épülök általuk, és remélem kicsit hozzáteszek épülésükhöz. 
Én sem vagyok szent, kelek bal lábbal, mérgelődök, tele a csukám időnként a gyerekekkel, magammal, az iskolával. Van, hogy ki kell nyissam a szelepet, dühöngök, óbégatok. De azért vagyok segítő szakember, hogy tudjam magam annyira kontrollálni, hogy ne a gyereket hülyézzem, hanem a saját érzéseimet közvetítsem. Ez tanulható.
Van egy nagyon nagy szerencsém: olyan munkahelyen dolgozom, ahol autonóm, független szakember lehetek, és a főnökeim sokat tesznek azért, hogy a saját önértékelésem ne csússzon mínuszba! 


Remélem, hétfőn nem arra megyek be, hogy valamelyik már megint fogyatékos!
Ezúton is üzenem nekik, hogy úgy jók nekem, ahogy vannak:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése