Őszi szünet 4. napja van, esik szakadatlan az eső. Végre eljött az ideje egy kis kora esti bevackolódásnak.
Így megnéztem végre a Summerhill című filmet (legalább két éve halogatom), és elkezdtem olvasni Herbert R. Kohl: The open classroom - A practical guide to a new way of teaching c. könyvét.
Ó, nekem ezek nagyon bejönnek, régóta érzem az ereimben a forradalom lüktetését- de sajna mindig csak a kávés pohárban kavarok hullámokat!
És hány éve beszélgetünk arról a kollégákkal, hogy kellene már csinálni egy rendes iskolát, és mindig megállapítjuk, hogy a lottónyeremény hiányzik már csak. Vagy lehet, hogy mi is hiányzunk még a saját életünkből? Mi is megtanultuk, hogy mit vár tőlünk az autoritás?
Szerintem a pedagógus társadalom még az átlag honpolgárhoz képest is nagyobb alkalmazkodókból áll. Igazi kaméleonok vagyunk, felvesszük a környezetünk színét, hátha akkor kellő nyugalommal végezhetjük a dolgunkat, vagy legalábbis azt, amit annak hiszünk.
Mert ugye az osztályteremben mi vagyunk a mini-autoritás, ahol végre mi érezhetjük magunkat totálisan kompetensnek. Ja, hogy a gyerekek kárára? Az nem baj, ők is megtanulják hamar, elég megnézni, hogy gyepálják egymást az udvaron a napköziben.
Lássuk csak, hová kell megfelelnie az átlag magyar pedagógusnak:
- tanterv, pedagógiai program
- tankönyvek, munkafüzetek, mint a tartalmi szabályozás megjelenítői
- kimeneti mérések (jaj neked, ha az osztályod az x százalék alatt teljesít!)
- különböző autoriter személyek és szervezetek: munkaközösségvezető, igazgatóhelyettesek, igazgató, fenntartó, minisztérium - mind szakmai, mind közszolgai mivoltodban
- saját magunk autoritásba vetett hite, amit évtizedek alatt sikerült tökéletesen elsajátítanunk a saját oktatásunk, neveltetésünk által.
- ehhez hamarosan hozzátehetjük a szakfelügyelőt (inspector), már előre meg is akarunk neki felelni, tőle függ majd a betevő falat...
És ez így megy évszázadok óta.
Itt van az ellenpélda: reformpedagógiák, pl. Summerhill.
Azt tanítják, a tanár is ember (ne gondoljátok, hogy ez természetes, a diákjaink például egyáltalán nem hiszik, hogy nekünk az iskolán kívül is van életünk), vannak érzései, elgondolásai, elvei. Azt tanítják, a diák is ember, vannak érzései, elgondolásai, elvei. Egyik sem ér többet a másiknál. Az iskolában nem a hierarchia, az autoritás kifejezése, a másik részéről pedig ennek elfogadása kell legyen, ami közös munkára sarkall, hanem a közös hit abban, amit ott felnőtt és gyermek együtt létrehoz.
Az autoriternek nem az engedékeny, a laissez-faire az ellentéte, hanem a demokratikus, a konszenzuson alapuló.
Olvastam egy cikket a mai fogyasztóról, amit a marketing szakemberek naprakészen vizsgálnak: a mai fogyasztó részt vesz, beleszól, alakít.
A mai fogyasztó az internetes társadalomban él, ahol kifejezheti véleményét, természetesen rögtön az ellenvéleményét is. Beleszól, hozzászól, válogat, megjegyez. Preferenciáit a közösségi oldalakon közzéteszi, és ezt a közösség véleményezi. Kommunikáció-alapú a világ.
Ehhez képest az iskola még mindig ott tart, ahol eddig. Változásnak jele nincs (pláne nem az új köznevelési törvénnyel).
Autoritás-alapú. Csak azzal tud mit kezdeni, amit meg tud mérni. Már pedig a lényeg nem ott van.
Az enyémeket megméri: lemaradó, nehézséggel, zavarral küzdő, bukdácsoló, magatartási problémái vannak, nem tud beilleszkedni. A nagy igyekezetben, hogy megmentsük a lelküket a frusztrálódástól, mi is megmérjük őket: adunk is erről szakvéleményt. Így elnézőbb lesz velük az iskola. Csak éppen lejjebb csusszannak a hierarchiában, és az iskolában - a mérhető eredmények bűvöletében - kevés lesz a szándék a megtartásukra, a felemelésükre.
Mert hát ott a fejük fölött az autoritás.
Álmaim iskolája Summerhill, ahol sok mindent másképp csinálnék, mint ahogy van. Mert ugye a demokráciában nekem is lehetne ott egy szavazatom. Aztán a gyerekek lehet, hogy leszavaznának :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése